A hosszú menetelés, Stephen King elsőként megírt, még álnéven publikált regénye, sokáig elkerülte Hollywoodot, azonban idén szeptemberben végre megérkezett a várva várt filmes adaptáció. A filmváltozat a fokozatos feszültségkeltés terén is magasra helyezi a mércét, ám univerzális szimbólumrendszere, váratlan húzásai és leginkább mély karakterpillanatai révén válik igazán az utóbbi évek egyik legjobb King-feldolgozásává.
Stephen King regényeit adaptálni mindig is szinte megugorhatatlannak tűnő lécnek bizonyult, és nem csupán azért, mert a horrorirodalom koronázatlan királyának tartott szerző legendásan utálja a műveiből készült feldolgozásokat.
King írásai ugyanis rendre magukban hordoznak egy társadalmi kérdésekre vonatkozó rendkívüli időtlenséget,
vagyis mind olyan témához nyúlnak, ami ugyanannyira aktuálisnak bizonyult már évszázadokkal vagy 40-50 évvel ezelőtt is, mint napjainkban. Ennek ellenére több példa is bizonyítja, hogy nem lehetetlen értő módon hozzányúlni az életműhöz, és kihozni a forrásműben rejlő maximumot. Hiszen az 1994-es A remény rabjai, az 1980-as Ragyogás vagy éppen az 1999-es Halálsoron mind kultstátuszba emelkedtek. Az elmúlt évekből is akadnak említésre méltó alkotások – a 2017-es Az vagy az idei év elején debütált A majom képében.
Az író álnéven kiadott, még egyetemi évei alatt megírt regénye, A hosszú menetelés viszont ezidáig elkerülte Hollywoodot.
Stephen King egyik legfelkavaróbb története
méltatlan bánásmódban részesült annak ellenére is, hogy ötletek és tervek már voltak a filmrevitelét illetően. Jelentős nehézséget jelent viszont már a történet alapszituációja is, miszerint egy utópisztikus világban fiatalok menetelnek mindaddig, amíg csak egy marad talpon közülük. Ez pedig már önmagában hordozza azt a veszélyt, hogy unalomba fulladhat a végeredmény, ha az alapanyag rossz kezekbe kerül. Francis Lawrence rendező kiváló választásnak bizonyult a projekt élére, hiszen többek között Az éhezők viadala-filmek és a 2007-es Legenda vagyok rendezésével már megmutatta, hogy sem a komplex karakterek, sem az utópiák nem fognak ki rajta, és bármilyen alapszituációból képes egyedi filmet alkotni. A hosszú menetelés története szerint
az ’50-es években járunk egy alternatív Egyesült Államokban, ahol egy nagy háború után lényegében betiltották a szabad gondolkodást.
Évente megrendezik a címben jelölt eseményt, amelyen minden államból egy fiatal férfi vehet részt, és nem kell mást tenniük, mint egy végtelennek látszó úton megállás nélkül gyalogolniuk. Aki megáll és feladja, azt „leléptetik”, aki viszont utoljára talpon marad, annak hatalmas pénzösszeg üti a markát, és lehet egy kívánsága is, amit az állam vezetése köteles teljesíteni. Ennek a hatalmas kihívásnak áll neki Raymond Garraty (Cooper Alexander), aki fokozatosan lépi túl saját határait a próba során, és a versenytársaival is elképesztően mély kapcsolatokat alakít ki – köztük leginkább a hozzá hasonlóan elveszett Peter McVriesszel (David Jonsson).
Nem egyszerű azt az érzelmi mélyrepülést szavakkal leírni, amit a másfél órás játékidő alatt él át a néző. Az elején még elhisszük, hogy talán lehet valamiféle megoldás, hogy ne csak egy győztes legyen a végén, de később, ahogy az első versenyző kénytelen feladni, úgy válik nyilvánvalóvá, hogy senki nincs biztonságban. Ez az érzés pedig az idő előrehaladtával egyre csak erősebb lesz. Várjuk, hogy ki lesz a következő, és mindig a legkiszámíthatatlanabb módon kerül ki a kegyetlen menet következő áldozata, de egyértelmű, hogy előbb-utóbb úgyis mindenki sorra kerül.
Ray és Peter fokozatosan testvérivé alakuló kapcsolata adja a film gerincét,
az őket alakító színészek pedig maximálisan megtesznek mindent azért, hogy tudjunk kapcsolódni a karaktereikhez. Kettejük drámája azért a leginkább szívbemarkoló, mert bár rengeteg szörnyű dolgot kellett korábban megélniük, mindig egyedül voltak, és csak akkor találják meg egymásban a támaszt, amire mindig is szükségük lett volna, amikor már késő. A többi szereplő mind az ő duójukhoz kapcsolódik, és egyúttal ők válnak az 50 fős csoport magjává. Leginkább a végletekig pozitív Arthur Baker (Tut Nyuot) és a legalább ugyanennyire pesszimista Hank Olson (Ben Wang) életébe és múltjába kapunk betekintést. Bár szöges ellentétei egymásnak, ők is elválaszthatatlanná válnak.
Az eddig említett négy karakter, avagy a „testőrök” azok, akiket már az első perctől lehet félteni a tragédiától, a köztük kibontakozó, egyszerre szórakoztató és megható dinamika pedig csak ráerősít erre. A végsőkig támogatják egymást lelkileg és fizikálisan is, többször megemlítik például, hogy
fölösleges kétségbe esni, hiszen csak „kirándulnak egy jót”.
Ahogy telik az idő, az eleinte rettentően idegesítő Barkovich (Charlie Plummer) és a rideg, távolságtartó Stebbins (Garrett Wareing) megítélése is 180 fokos fordulatot vesz. Ahogy mélyebben megismerjük őket, rájövünk, hogy ők is ugyanannyira méltóak a sajnálatra, mint bárki más. A legfőbb antagonistaként funkcionáló Őrnagy (Mark Hamill) viszonylag keveset szerepel, de abban a néhány jelenetben épp eleget látunk belőle ahhoz, hogy szívből lehessen utálni. Főleg azután, hogy kiderül, milyen szálak fűzik Rayhez, majd az is, hogy nem főszereplőnk az egyetlen, aki részben a könyörtelen katona miatt vesz részt a menetelésben.
A film legnagyobb erőssége minden tekintetben a kiszámíthatatlansága.
Soha nem látjuk előre, ki a következő, vagy éppen kire fogunk akár egy jelenet leforgása alatt teljesen másként tekinteni. De az sem mindig egyértelmű, hogy a kamera megmutatja-e közelről az időnként igen naturalisztikusan ábrázolt véres történéseket, vagy csak a távolból vagyunk tanúi a brutalitásnak. Ráadásul, aki olvasta a regényt, az sem ülhet teljesen nyugodtan a székében, mert bizonyos pontokon, de leginkább a játékidő utolsó harmadában a film sztorija egészen más irányt vesz, és mer bátrabb lenni az alapműnél. Ami rendkívül értékelendő, főleg, hogy egy Stephen King-regényről van szó, azok többsége pedig már önmagában is távol áll a sablonszerű narratíváktól.
A keretet biztosító menetelés pár kósza momentumot leszámítva nem válik unalmassá. A monotonitást ellensúlyozzák egyrészt a mély karakterpillanatok, másrészt a fokozódó feszültség, amire az is rájátszik, ahogy bizonyos időközönként látjuk, hány mérföldet tettek már meg a szereplők. Ezek a számok persze felvetnek alapvető kérdéseket az ember fizikai határairól és szükségleteiről. Az alvás vagy éppen más fontos cselekvések kivitelezését persze megmutatja a film, de
vajon elég pusztán az akaraterő és a küzdeni akarás ahhoz, hogy valaki mély álomba merülve sétáljon le több tíz mérföldet?
Ugyancsak megkérdőjelezhető a menetelés résztvevőinek hozzáállása, mielőtt rajtvonalhoz állnak. Mivel már nem ez az első ilyen esemény, és a versenyt közvetítik is, nem teljesen érthető, hogy miért nincsenek tisztában azzal, hogy ez nem egy ártatlan erőpróba, és akit „leléptetnek”, az nem egyszerűen kiesik, hogy aztán hazamehessen. Ha pedig mégis tisztában vannak a tétekkel, nem túl reális, hogy indulás előtt olyan kedélyesen csevegnek egymással, mintha egy nyári táborba tartanának éppen.
A történetbeli Egyesült Államokról és a nagy háborúról, ami teljesen tönkretette az országot, szintén keveset tudunk meg, leginkább csak Ray apjának tragédiáján keresztül. Ezen információmorzsák alapján az ember tudatának teljes lehatárolása és az egyéni nézetek lényegi betiltása egy olyan rendszert feltételeznek, ahol megszűnik az én, és mindenki a társadalom egy értéktelen darabjává silányul, ezáltal lényegében senki nem lesz több holmi kordában tartandó állatnál.
A menetelés ebben az értelemben nem tűnik többnek, mint amikor a pásztorok – jelen esetben a katonák – terelik maguk előtt a nyájukat.
Ez a hasonlat pedig változatlanul aktuális és jelzésértékű lehet úgy a mai társadalom számára, mint King regényének megjelenésekor – csak éppen a közösségi média vagy a propaganda keretezésében él tovább.
A hosszú menetelés egy rendkívül bátor és méltó adaptációja az alapjául szolgáló regénynek, amely bizonyos pontokon nem fél bevállalósabb lenni az egyébként is több szempontból sokkoló alapműnél.
A nagy gonddal kidolgozott karakterek és az egyre fokozódó feszültség miatt a végtelennek tűnő séta nem válik monotonná,
és még ha pár kérdőjel akad is a megállás nélküli gyalogtúra kapcsán, ezek eltörpülnek a film erényei mellett. Ahogyan a menetelés sem egy szimpla kirándulás a résztvevők számára, úgy Francis Lawrence rendezése sem csak egy újabb feldolgozás a horrorirodalom királyának tekintélyes életművéből, hanem az utóbbi évek legjobb Stephen King-adaptációja.
A hosszú menetelés (The Long Walk), 2025. Rendezte: Francis Lawrence. Írta: Stephen King regénye alapján J. T. Mollner. Szereplők: Judy Greer, Mark Hamill, Ben Wang, Charlie Plummer, Garrett Wareing, David Jonsson, Cooper Hoffman. Forgalmazza: ADS Service Kft.
A hosszú menetelés a Magyar Filmadatbázison.
